28 nap (28 Days)

Színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma.

Tartalom, rövid leírás:

A film egy – talán – kiapadhatatlan témát ölel fel, mégpedig az alkoholizmus kérdéskörét. Igen, egy újabb film, tele piásokkal – mondhatnánk – azonban ez mégsem lenne igaz. Az ilyen filmek közös tulajdonsága csak az alapprobléma, a különbség az emberi történetek (legyenek akár kitaláltak) megjelenítésében vannak, és talán-talán a végkifejletben is.

28 nap elvonó – ennyi jár annak, aki részegen egy limuzinnal áthajtva egy családi ház kertjén, annak nappalijában köt ki.
Gwen (Sandra Bullock) fiatalkorától kezdve ivott, olykor drogozott, de szinte sosem volt józan. A testvére esküvőjéről részegen kocsiba pattanva, a lakodalomról elhajtva balesetet szenved, ami az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Minden tekintetben. A bíróság ugyanis huszonnyolc nap eltöltésére kötelezi egy szenvedélybetegek számára fenntartott intézetben, ahol aztán nincsen sem drog, sem pia, sem pedig sex. Vagyis maradnak az erkölcsös, tiszta és józan hétköznapok. Amit így vagy úgy, de bizony ki kell bírni.

Főhősünk persze kézzel-lábbal (ami aztán el is törik) harcol minden szabály ellen. A saját problémájukat fel nem ismertek fázisában tengődik, vagyis tagad, tagad és tagad. Viselkedésére kifogások persze mindig vannak, olyan triviálisak is, mint, hogy ő maga író, és náluk ez már csak így szokás. Nem vesz részt sem a közös éneklésekben, sem pedig a csoportterápiás foglalkozásokban, beszélgetésekben. „Bemutatkozása” a tanácsadójánál pedig különösen sajnálatos – éppen tőle próbál meg a „nikotinnál több lökést” venni. Miután egy – a szintén alkoholista – barátjával eltöltött délután után enyhén illuminált állapotban tér vissza szobájába, tanácsadója, Cornell (Steve Buscemi) már a börtönbe való átszállításáról gondoskodik (a bírósági határozat ugyanis egyértelműen kijelentette, miszerint büntetésként vagy az intézet vagy a börtön a lehetséges alternatíva).

Gwen, lábadozása alatt figyel fel arra a számára is ijesztő tényre, hogy kezei folyton remegnek, és már levegőt is alig kap. Cinizmusát és ellenállását levetkőzve, félelmeit megvallja tanácsadójának, aki látva a tényleges próbálkozását, a börtönbe átküldés helyett segíteni próbál rajta. Innentől kezdve elindul egy kezdetleges és lassú változás mind a személyiségét, mind pedig a világhoz való állását illetően is.

A történet az alkoholizmus példáján keresztül mutatja meg a szenvedélybetegek önpusztító és kapcsolatromboló életét. A szerekbe való belemenekülést, a múlt, az emlékek, a valóság és fájdalmak elöli menekülés „gyógymódjaként”. Ami persze nem megoldás és cseppet sem kínál elviselhető életet. Ott vannak ugyan a felhőtlenül átmulatott éjszakák, amiket azonban sorban követnek a reggeli filmszakadások, a megbotránkozó tekintetek, és az érthetetlen (látszólag minden ok nélküli, gonosznak vélt) megjegyzések.
A főszereplő ugyan alkoholista, mégis az a szerethető fajta. Flashback felvillanásokból látjuk, hogy miért is kezdett el inni, látjuk a családi drámákat, amik idáig vezették el a főhőst. Egyszerűen nem tudunk rá haragudni, sem lenézni, hanem inkább szorítunk a sikeréért.

A film szimpatikus vonása, hogy nem akar túlzottan naiv lenni, és a nézővel sem akarja elhitetni, hogy a gyógyulás egyik napról a másikra megtörténhet. A szereplőkön keresztül mindkét oldalt bemutatja: van, aki számára létezik kiút, de van, aki igenis visszaesik. A film „tanulsága” viszont egyértelműen az, hogy nem szabad feladni, hanem harcolni és próbálkozni kell.

A film műfaja drámaként illetve vígjátékként is aposztrofált, azonban meg kell mondjam, hogy vígjátéki elemeket még jóindulattal sem lehet felfedezni benne. Drámát viszont már annál inkább találhatunk benne, ami azonban nem a képi világban, hanem a megjelenített érzésekben mutatkozik meg, ami a képernyőn keresztül is minél közelebb hozza a nézőhöz a szereplőket. Látjuk a szenvedéseiket, a saját maguk számára felállított mentségeiket viselkedéseikre, és látjuk a problémáikat is, amiket még saját maguk előtt is takargatnak. Ugyan személyes ismerőseim között nem található szenvedélybeteg, így közvetlenül nem is lehet tapasztalatom az ő életükről, mégis azt kell mondjam, hogy a film maga igenis realistán ábrázolja ezeknek az embereknek az életét és problémáit. A filmnek ez az egyik legjobb tulajdonsága. Nem kíván hatásvadász lenni a bemutatott fájdalmakkal, a viszontagságokkal, hanem egyszerűen úgy tálalja a problémákat, ahogyan azok a való életben is megtörténnek.

Szerző : Fekete Ildikó

Rendező: Betty Thomas
Játékidő: 103 perc
Kiadás éve: 2000.