Három Alice

Három Alice

Néhány szó Walt Disney, Tim Burton és John Henderson filmes adaptációiról.

Régóta érdekel Lewis Carroll meséiből, a két Alice-ból készült adaptációk összehasonlítása.

Találomra kiválasztott és megnézett/újranézett filmekről ejtenék néhány szót, persze igény nélkül ama lehetetlen teljességre.

1951-ben készült a Walt Disney-féle változat, egy mozgalmas, képileg izgalmas rajzfilm, amelyben a dalok is látványos revübetétek. Más kérdés, hogy ez a pazar kiállítás maximum egy ötéves gyereket érdekelhet. Problémafelvetése ugyanis sokkal primitívebb, mint az eredeti műé. A mese egy lebutított változat, amit bátran beengedhet bármelyik szülő gyermeke rózsaszín vagy égszínkék tapétájú szobácskájába, kisdedének semmi sérülése nem származhat belőle. De gondolkodni sem fog rajta túl sokat és elképzelhető, hogy a mesét három nap alatt elfelejti.

Disney-ék Alice nevű főhőse nem több, nem élettelibb és nem izgalmasabb karakter, mint Hófehérkéjük, Hamupipőkéjük vagy Pocahontasuk. Jólfésült, csillogó szemű mesehős. Minden, ami fenyegeti, egyszerre magában hordoz egy biztonságos idézőjelet is. A Nyúl például, amikor a Carroll írásában rémjelenetként funkcionáló részben ki akarja ebrudalni otthonából az óriássá nőtt kislányt, az Disneyéknél egy bohózat. Míg az eredeti mesében szándékosan, tevőlegesen és könyörtelenül vesz részt a folyamatban. Itt egy balek, aki berezel, és a megoldást egy Dodó nevű ad hoc arra járó, nála is butább kacsára bízza. Az eredetiben ezzel szemben a Fehér Nyúl egy Pat nevű valakit kér meg, hogy segítsen Alice likvidálásában, de ennek a Patnak csupán hangját halljuk, még azt sem tudjuk, miféle lény lehet!
Minden csak belülről, a kislány rettegő fantáziáján keresztül jut el hozzánk, míg a rajzfilmben egy tökéletesen fegyvertelen, balfék csapat bénázik a szemünk láttára.

Hasonló megközelítésben tálalják az eredeti mese egy másik nagyon brutális jelenetét, a flamingó-sündisznó krikettet (krokettet) is. Míg Carroll ötlete ellen – élő flamingók megfeszített és lefelé fordított testének feje hatalmas csapást mér összegubózott sündisznókra, hogy aztán azok métereket guruljanak olyan sebességgel, amely belső zúzódásokat is okozhat – nemcsak a gyermek és a neki mesélő szülő, de talán még az állatvédő liga is tiltakozna; addig Disneyék messziről elkerülik a két állat érintkezését. Vagy a flamingók kerülik ki fejükkel a süniket, vagy a sünik gurulnak odébb, amikor a királynő épp nem figyel oda. Ha pedig az ütközés nem jön létre, sem itt, sem a történet bármely másik pontján, akkor erős hatásra sem lehet számítani, sem pozitív, sem negatív értelemben.

2010-ben egy ezzel a szellemiséggel teljes egészében ellenkező felfogású film látott napvilágot Alice Csodaországban címmel. Akkorra már senkit nem érdekelt, ki hány éves és mit álmodik. Ez pedig Tim Burton élőszereplős fantasyje, a 3D-ben is megcsodálható moziélmény Johnny Depp és Mia Wasikowska főszereplésével. Ebben a világban Csodaország nem álom, nem a tudatalatti terepe, hanem egy létező világ, ahol – a film által ki nem fejtett okból – Alice-nak meg kell ölnie egy sárkányt, hogy megszabadítson egy népet…

Három Alice

Miközben képileg rendkívül leleményesnek – hála Robert Stromberg és Karen O’Hara munkájának –, bizonyos karakterek (pl. Fehér Nyúl, Macska) kibontásában és továbbgondolásában érdekesnek tetszik, az akciófilmes vonulatot nagyon távolinak és bántónak érzem Alice világába belerángatni. Miért van szükség egy ilyen történetbe „főellenségre”? Miért kell harc, miért kell gyilkolni? Ráadásul egyfolytában már ismert filmek motívumait másolja, mint például a Mátrixét, a Gyűrűk uráét, a Végtelen történetét.
Az erőszakosság erőszakolása épp olyan radikálisnak és ok nélkülinek tűnik, mint az előbb említett rózsaszín butítás. Még ami kevés sejtelmesség, tudatalatti kapcsolatrendszer megmaradna Alice közegéből, a forgatókönyv azt sem hagyja hatni, hanem primitíven megmagyarázza: a kerettörténetben bemutatott rokonok, ismerősök és a mesevilágbeli figurák közt állított párhuzam szájbarágós, az összevetésekből semmiféle mélylélektan nem bomlik ki. Az pedig szintén nem segít sokat a dolgon, hogy az újdonsült akciófilm egy kiszámítható romantikus irányt is hordoz. Az egyébként remek színésznő által játszott főhős egy tizenéves, erős szexuális kisugárzással rendelkező ifjú, aki összeszerelmesedik az Április bolondja nélkül a történetben fellépő Kalapossal.

Általában véve sokkal kevesebb feldolgozás született a Tükörországból, pedig a történet erősebb dramaturgiai konstrukciót hordoz. Ezért is lehet, hogy a John Henderson családi filmje, az 1998-as Alice Tükörországban szinte teljes mértékben követi az általa alapul vett eredeti mű felépítését. A sakkjátszma, mint térben és ismeretünk alapján egyaránt jól körülhatárolható forma, izgalmas és egyszersmind követhető medret ad a cselekménynek. A jelenetek száma egyértelműen hozzárendelődik a gyalogos haladási útjához, így a Carroll által írt jelenetek lineárisan leképződnek. Talán pont a „játék” és a „bábu” kulcsszavak miatt alakult ki a film érdekes képi stílusa. A figurák, illetve jelmezeik olyanok, mintha egy bábbal teli színdarab elemei volnának. Pontosabban, mintha egy pazar kiállítású színházi produkció minden jelmezével, sminkjével, kellékévek és bábjával, de díszlet nélkül egy erdőbe vonulna próbálni, és valaki az egészről felvételt készítene imbolygó kézi kamerájával… Ettől a film összhatása nagyon bizarr, színvonala viszont mindvégig az amatörizmus és a zsenialitás közt billeg.


A stílus része egy egyébként pont a képiség ellen menő statikus vonulat. Minden jelenetben Alice és még valaki(k) ülnek, állnak és beszélgetnek. A film mintha szándékosan nem tenne ez ellen. Még a „dalok” sem mozgatják meg a szereplőket. Sőt! Hangszálaikat sem. Amikor Subidam és Subidu az osztrigákról „énekel”, az egy betét, egy klip. Máshol vannak: egy tengerparton, de csak ülnek, nem táncolnak, beszélnek, nem énekelnek. Közben mégis zene szól, a szöveg ritmikusan artikulálódik és néha egy-egy lábfej is megmozdul. A flegma szövegelést stop-motion technikájú báb animációk (osztrigák), szándékosan, pofátlanul illusztratív állóképek és egy ügyetlen, maszkos rozmárnak egy áccsal való útja szakítják meg. Talán a filmtörténet bizonyos értelemben vett legmerészebb vállalkozása ez a négy perc…

Ugyanezzel a lazasággal, bátor lustasággal kezelik a csodákat is. Többször tűnnek el, változnak át szereplők (például rovarból emberbe, élőből halottba) úgy, hogy egy vágással Alice-on a kamera, majd mikor visszatér az előző beállításra, a figura már nincs ott, vagy csak nem ugyanabban a formájában. Ezt a primitív technikát alkalmazzák a történet végi nagy vizsgánál is, az idő múlásának érzékeltetésére. Percekig a három egymás mellett hintázó figurát: Alice-t és a két királynőt látjuk, majd egy vár oldalában hasalnak, később nagyon messze tőlünk, három boltívben állnak. A vágások csúnyák, megkapóak. Az az érzésünk támad, mintha a vizsga már hetek óta tartana…

Az eddig izgalmas oldaláról bemutatott film két bosszantó hátulütőt cipel magán. Az egyik ezek közül a tükör, amit valószínűleg a cím iránti hűségből vonszol, de nagyon keservesen. Az, hogy bizonyos jelenetekben a fák közé furcsa, színes lámpákkal megvilágított állótükröket látunk, amikbe a főhős bele-bele néz, bele-bele mond egy-egy vers idézetet, még bele is illik a film világába. Bár fölöslegesnek tűnik és a címen kívül semmit nem erősít meg, nem is nagyon zavaró. Az viszont annál inkább, hogy az egyébként számítógépes trükköktől mentes anyag azt a stílusától teljesen idegen, olcsó animációs megoldást választotta a jelenethatárok átugrására, hogy főhőse egy igénytelen kidolgozású tükör-kapu féleségen halad át. Egyáltalán miért van tükör a tükör túloldalán? A tükör egy sík, mely két külön dimenziót választ el egymástól. Az érdekes a dimenziók egymásba tükröződése, ellentéte lenne.
Pont a másik nagy hibát lehetett volna elkerülni egy olyan elemzéssel, amelyben a tükröződés gondolata segítséget nyújtott volna. A film ugyanis úgy dönt, hogy nem egy kislány, hanem egy felnőtt nő járja végig Alice útját. A Kate Beckinsale által játszott harminc feletti, melegítő ruhás, hulla fáradt anyukának a könyökén jönnek ki az esti mesék. El is alszik kislánya (Charlotte Curley) ágyában. De gyermeke felébreszti és odaküldi a szobában függő tükörhöz, hogy anyja próbálja ki a mesekönyvben szereplő varázshelyzetet: mutassa fel a tárgyat. Ekkor a tükör megfordul, és az anyuka a túloldalon találja magát. Valamiért ezen se nem csodálkozik, se nem méltatlankodik.
Egyszerűen végigjárja útját minden különösebb meggyőződés nélkül. A film végén ráadásul mintha a forgatókönyv író (Nick Vivian) elfelejtette volna, milyen helyzetből indított: az anyuka egyszer csak ott térdel kislánya ágya mellett, és épp befejezi a mesét, amit el sem kezdett… Akkor talán mégsem volt ott? Kivel történt mindez? Nem többértelmű, hanem értelmetlen, végiggondolatlan helyzet. Hiába tehát minden jó szándék és képi ötlet, a film jellegtelen és visszhangtalan maradt, mert semmiféle elemzés nem erősítette meg, miért egy felnőttnek kellett Alice útján keresztülmennie, mi váltotta ki az utazást, vagy mi fog megváltozni mindettől. Inkább az anya gyerekké válásával, mint megfordulással, tükröződéssel, az ő viszonyukkal és a felnőtt gyerekálmon való végigvergődéséből merített tapasztalatokkal lehetett volna kezdeni valamit – ha már anya, gyerek és tükör.

Szerző : Korompóni

Thanks for rating this! Now tell the world how you feel - .
Hogy tetszett?
  • Inkább nem
  • Talán
  • Nem rossz
  • Elmegy
  • Tetszik

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..