Értelem vagy érzelem?

Színes, amerikai-angol romantikus film.

Tartalom, rövid leírás:

Jane Austen világa egyszerű, de mégis lenyűgöző, ahol bármelyik nő szívesen eltengődne hátralevő napjaiban. Itt a férfiak erkölcsösek – vagy kevésbé – a főszereplő nő pedig egy vagyonos gavallérra vár, aki majd meghódítja szívét, ezzel elnyerve választottja kezét.

Az Értelem és érzelem című remekmű – melyet 1811-ben adtak ki nyomtatásban – hatalmas rajongó tábort szerzett magának az elmúlt évtizedek során, de az egykori írónő sikerét az 1995-ös filmváltozat tetőzte be, amikor is Ang Lee úgy döntött, hogy kezébe veszi az irányítást és híres, brit színészekkel játszatja el a regényt. A fogadtatás elsöprő volt, hiszen az összhatás kellemes és nagyszerű hangulatot biztosított, Lee filmje hűen ábrázolta a könyvben leírtakat, de ez nem csak az ő érdeme, hanem azoké a neves művészeké, akik hitelt és formát adtak egy – egy karakternek. Hugh Grant, Emma Thompson, Kate Winslet és Alan Rickman egészségesen adták elő a nekik szánt feladatot, melynek az volt a lényege, hogy teljes beleéléssel adjanak lelket a papírba áztatott szövegcsomónak. A küldetés teljesült, hisz az eredmény egy lágy, krémes massza lett, akár a csoki puding.

Csaknem tizenhárom évvel később, John Alexander döntött úgy, hogy a BBC nézőit veszi palira és megrendezte a mini sorozatot, mely összesen négy darab, ötven perces részből állt. Véleményem szerint hiteltelen és egyáltalán nem könyvhű, ami azt bizonyítja, hogy a forgatókönyvírót nem fizették meg rendesen. A történet ugyanaz, két nővér kiházasítása, bonyolult szerelmi fonalakkal és kusza szálakkal, amik belezavarnak a két lány szerelmének beteljesülésébe. De a végén mind a ketten megkapják a megérdemelt jutalmat. A Dashwood kisasszonyok egy egész életre le lesznek kötelezve a sorsnak, hogy nekik engedte azt, amire oly nagyon vágytak.

Megvallom, a színészi játék amatőr, a karakterek pedig nem mélyek, az ember épp csak átsiklik felettük. Brandon ezredes arcán nem tükröződik a félelem, a csalódás és az a végtelen kín, amit akkor érez, amikor a fiatalabb nővér, Marianne visszautasítja. Willoghby nem az a tipikus alkalmazkodó szélhámos, akit az előző filmben – és könyvben egyaránt – megismertünk és megszerettünk. Egyedül csak Elinor – a legidősebb nővér – karaktere stimmel, ami nem meglepő, hisz az ő szigorúságát és semmilyenségét még Kristen Stewart is el tudná játszani. Összességében épp elfogadhatónak tudnám titulálni a „feltörekvő” és fiatal színészekkel megrendezett újabb, 2008-as változatot, ami kicsit erőltetettnek és szaggatottnak hat helyenként. Nem szeretnék senkit sem lebeszélni arról, hogy megnézze ezt a verziót, de helyenként migrént és légzési zavarokat okozhat.

Végső soron pedig megtakaríthat négy jó órát, amit talán az eredeti, klasszikus történet olvasására is fordíthat – vagy, a ’95-ös filmváltozatra.

Ang Lee bebizonyította, hogy rendezőnek lenni nem sok, csupán meg kell őriznünk magunkban az érzelmet és értelmesen felhasználni egy nemesebb cél érdekében.

Szerző : Kálovics Enikő

Rendező: Ang Lee
Író: Jane Austen
Forgatókönyvíró: Emma Thompson
Zeneszerző: Patrick Doyle
Operatőr: Michael Coulter
Producer: Lindsay Doran
Vágó: Tim Squyres
Jelmeztervező: Jenny Beavan, John Bright