Kill Bill (Kill Bill: Vol. 1)

Színes, fekete-fehér, amerikai akciófilm.

Tartalom, rövid leírás:

A bosszú azért hidegen tálalva a legjobb, mert négy óráig tartott mire a konyhába került.

Fiatalabb korom írói szárnypróbálgatásaképp egyszer írtam már egy felvillanyozó kritikát író/rendező Quentin Tarantino 2003-as és 2004-es filmjéről, a Kill Bill 1-2-ről. Több, mint 3 év után újranézve a filmeket, különösen Tarantino 2007-es Halálbiztos-a után, az eredeti benyomásom kezdett csökkenni. Bár kétségkívűl jól éreztem magam a négy plusz óra nagy részében. Rájöttem, hogy a film túlzásai (játékidő hossza, grafikus erőszak, általános stílusosság) egyre jobban nő egy idő után. Én nem vetem meg a Kill Bill-t amennyire a Halálbiztos-t, de nincs meg az a vonzalmam mint az első három filmjéhez. Legalábbis az én jelen perspektívámból nézve tapasztaltabban, mint pár éve.

Míg a Kutyaszorítóban (1992) és a Ponyvaregény (1994) gyertyát tartott a krimi műfajának és a Jackie Brown (1997) egy égőt tartott a feketéknek, a Kill Bill (továbbiakban KB) ihletet merít minden más „alacsonyabb” műfajból, amire gondolni lehet: kung-fu, szamuráj, spagetti western, sőt anime is. Ez, úgy érzem, végül is egy hatalmas hibatényező.

Azoknak is akik látták és akik még nem látták (létezik ilyen?), a történet nagyjából alapvetően egy bosszú mese. A saga egy éles fekete-fehér képpel indul a Menyasszony (Uma Thurman) szétvert arcáról miközben off-screen Bill (David Carradine) hangját halljuk, aki egy egyszerű nyilatkozatot közvetít a várandós Menyasszonynak: „Szadistának hiszel?… Nem, kölyök, ebben a pillanatban ez a legmazochistább énem.” Halljuk ahogy Bill készül meghúzni a ravaszt a fegyveren és ahogy a Menyasszony mondja: „Bill, ez a te gyereked,” lelövi. Mégis, Bill golyója nem ölte meg a Menyasszonyt, csak kómába helyezte, elvezetve őt ahhoz, hogy azt higyje elvesztette a magzatot, ami persze csak sokszorosítja a vágyát, hogy bosszút álljon. Ez az amivel a négy óra zömét töltjük. A küldetést, amint a cím is sugallja, véghez vinni és megölni Bill-t a bérgyilkos csapatával együtt: O-Ren Ishii (Lucy Liu), Vernita Green (Vivica A. Fox), Elle Driver (Daryl Hannah), és Bill öccse, Budd (Michael Madsen). Persze, az sem jön túl jól Bill-nek és csapatának, hogy az elidegenedett Menyasszony volt hivatalosan is a legjobb bérgyilkosa, harcművészeti képzéssel ellátva a kínai mester Pai Mei (Gordon Liu) által és acéllal való gyilkolás tanulása a Japán kardkovácstól Hattori Hanzo-tól (Sonny Chiba).

A film lényege a bosszúról megtalálja a fő forrását, a művészi erőszak ábrázolása jelenlétében. Látjuk, ahogy a különböző karakterek szeletelik le egymás végtagjait a szamuráj karddal, kinyomják egymás szemét, emberi Pez gépekké változtatják egymást, egy sörétessel lövik le a másikat és egy esetben használják az „Öt Pontos Szívrepesztő Technikát.” Tarantino ezt az erőszakot szállítja egy „over-the-top”, rajzfilmszerű stílussal (néha szó szerint, amikor O-Ren Ishii múltját látjuk) az egekbe növelve ezzel a gore-t, váltva fekete-fehérre, megvilágított sziluetteket használva, stb. Ahogy ez a leírás is sugallja, a KB nagy részben egy vérontás kollázs, filmszerűen bemutatva annyi stílusos változatosággal, mint maguk a halálnemek. Persze, a háttérben folyik a tónusos egyensúlyozás: az első rész felállítja a karaktereket, míg a második rész már kidolgozza őket. Mégis, kezdtem megtalálni Tarantino motivációját a szünetért, konkrétan a két film használatát.

Újranézve a KB-t, nem tudtam mást tenni csak kérdezgetni magamtól, miért volt szükséges a történetet két filmben elmondani, több mint négy óra során. Tetszik a film epikus minősége, még tetszik a tónusváltás is az első résztől a másodikig, de nem lehetett volna ezt a minőséget elérni durván három, talán három és fél órában, megszilárdítva a két filmet eggyé? Személy szerint, a kettéosztás nekem csupán annyinak tűnik, mint a technika nevében a filmgyártók és forgalmazók, Bob és Harvey Weinstein által elkövetett profit maximalizálása. Ebben az esetben a kereskedelmi siker érdekében Tarantino feláldozta a művészi hatást. Például, miért kellett a Menyasszonynak harcolnia a 88 Őrülttel a Kék levelek házában? A jelenet közel sem annyira meglepő vagy olyan, mint a csatája Vernita Green-el és annak elhúzódása nem csak csökkenti az erőszak érzelmi erejét, hanem aláássa a hiába fokozódó párbajt a Menyasszony és O-Ren között. Muszáj látnunk Budd párbeszédét a főnökével? Nem lehetett volna O-Ren múltját az animált jeleneteknél lerövidíteni? Miért van szükségünk a jelenetre Esteban Vihaio-val (Michael Parks)? Oké, persze, elmondja hol találja Bill-t, de ezt könnyebben is meg lehetett volna oldani. Látván ezeket a gubancos dolgokat, nincs okom elhinni, hogy a KB-t tényleg szükségszerű volt négy órássá készíteni és két részre bontani. Tarantino összesűríthette volna és az eredmény egy sokkal erőteljesebb és hatásosabb film lett volna szinte minden tekintetben.

Megtarthatta volna a súlyos tónus váltást, sokkal gazdaságosabb módon végrehajtva, ahogy azt Stanley Kubrick (Full Metal Jacket) gyakran tette.

Észrevettem néhány pillanatot a karakterjellemzés szemszögéből nézve is.
Miközben a kapcsolatot Bill és a Menyasszony között, különösen ahogy Carradine és Thurman ábrázolja, nagyon érzelmesnek találtam, talán még a második helyen állva Max és Jackie kapcsolata után a Jackie Brown-ban, az egyetlen karakter, aki mindig zavaros számomra: Elle Driver. Különösen, Budd elárulása számomra olyan, mint egy félrelépés.
Egyáltalán nincs összhangban a többi intézkedéseivel a film alatt. Ahogy talán emlékezhetünk, Elle elárulja Budd-ot miután megtudja, hogy a férfi élve eltemette a Menyasszonyt. Az érvelése? „Pillanatnyilag, sokkal inkább a sajnálat, amit érzek. Sajnálom, hogy talán a legnagyobb harcost, akivel valaha találkoztam, egy ilyen ostoba falusi suttyó intézte el, egy ilyen alkoholista szar alak mint te. Az a nő jobbat érdemelt.” Mégis, ha emlékeztek rá, ez annak a nőnek a szájából hangzik el, aki dühös volt mikor Bill azt mondta neki, hogy ne ölje meg a kómás Menyasszonyt a mérgező injekció koktéllal az első filmben mert, ahogy Bill mondja: „Mi jobbak vagyunk ennél.” Tarantino összezavarodott valahol a gigászi (mindig is szerettem ezt a szót), epikus harcok után a szereplők motivációit illetően?

Félretéve a kritizálást, ahogy az elején is leszögeztem, én élvezem a KB filmeket. Egy nagy felfordulás, Tarantino egyik leggyengébbje, de van néhány mámorító pillanat, mint például a kertvárosi harc Vernita Green-el, a lakókocsi párbaj és a megható végső pillanatok Bill és a Menyasszony között. Mégis, Tarantino azon képessége, hogy erős karakterjellemzéssel lásson el bennünket, ahogy a Jackie Brown-ban is lehetett látni, elvész a túlzott látvány és a játékidő hossza miatt. A KB-el azt a benyomást kelti, hogy Tarantino elveszett a saját rögeszmék, pillanatnyi felületes mélységek örvényében, megfosztva minden politikai, metafizikai vagy erkölcsi érdekétől.

Míg Andrew Sarris kritikus elméletei azt állították, hogy egy rendező fő gondja az egyedülálló hang jelenlétének megtalálása, a Kill Bill támogatására Pauline Kael cáfol, hogy néha ezek a fő gondok nem az egyedülálló hang megtalálása, hanem a rendező korlátozása.

Pontszám: 10/7

Szerző : Szabó Bálint

Rendező: Quentin Tarantino
Forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
Operatőr: Robert Richardson
Producer: Lawrence Bender
Vágó: Sally Menke
Díszlettervező: Yoshihito Akatsuka, Sandy Reynolds-Wasco
Jelmeztervező: Kumiko Ogawa, Catherine Marie Thomas
Látványtervező: Yohei Taneda, David Wasco
Hang: Michael Minkler, Myron Nettinga, Mark Ulano, Wylie Stateman
Vizuális effektek: Tommy Tom, Kia Kwan Tam, Jaco Wong Hin Leung, Wai Kit Leung