Kódjátszma (The Imitation Game)

Színes, angol-amerikai életrajzi dráma.

Tartalom, rövid leírás:

Gép és ember. Ember és gép. Hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik? Mikor helyettesíthető az egyik a másikkal? A számítógépek, a technika fejlődésével egyre időszerűbbek lesznek ezek a dilemmák. A modern számítógép elődjénél (egyik) megalkotójáról, a zseniális matematikusról, Alan Turingról készült film sem kerüli ki a kérdést.

A film élvezetes, nézhető mozi. Három idősíkon játszódik, amelyek közül természetesen a leghangsúlyosabb a második világháború éveit öleli fel, amikor Alan vezetésével egy kis csapatnak sikerül feltörni a feltörhetetlennek hitt, német titkos kódrendszert, az Enigmát. De láthatunk jeleneteket a későbbi matematikai géniusz gyerekkorából. Itt a hangsúly a Christopher nevű fiúval való szoros barátágán van. A harmadik szál a háború után hat évvel játszódik, a homoszexuális Alan meghurcolását idézi fel. A három rész jól kapcsolódik egymáshoz, a film mindvégig fenntartja a néző érdeklődést, a nagy hibája viszont az, hogy egy percig sem hiszem el, amit a filmvásznon látok. Sajnos, ez a hitetlenkedés az alapélményem a filmmel kapcsolatban.

A valóságban Alan Turing egy autisztikus, az emberi kapcsolatokban esetlenül mozgó, közutálatnak örvendő figura volt, akit munkatársai valóban ki nem állhattak. A film nem akar ebből titkot csinálni, a kódfejtő zseni figurája szájából gyakran hangzanak el olyan mondatok, amivel megsérti a környezetét. Holott az ő célja nem a sértés, csak egyszerűen nem fogja fel, hogy néha be kell csomagolni az igazságot, és létezik udvariasság is a világon. De ezzel együtt a rendező nem meri bevállalni azt, hogy főhőse ténylegesen autisztikus emberként viselkedjen. Egy régi munkahelyemre -nem tudnom milyen ismeretsége révén- időnként bejárt egy ilyen jellegű problémával küszködő fiatalember. Amikor valaki megneszelte, hogy jön, akkor „Meneküljünk, jön Karcsi!!!” szövegű kör-e-mail-el riasztotta a munkatársakat. Erre a jelre az egész kollektíva agya lázasan kattogott, hogy a WC-t zárja-e magára, vagy a fénymásoló mögé bújjon. Egyetlen lány maradt csak a helyén, aki szabadidejét rendszeresen katolikus, jótékonysági eseményeken töltötte. Ő mindig áldozott negyed órát arra az életéből, hogy Karcsival beszélgessen, szép példáját adva ezzel a krisztusi erényeknek. Mert egy autisztikus ember tényleg elviselhetetlen. Morten Tyldum, a rendező viszont nem meri ellenszenvessé tenni hősét. Alan minden bumburnyák, sértő megjegyzését egy szimpatikus, bocsánatkérő mosoly kísér, gesztusai, arcjátéka nem emlékeztet egy szociálisan életképtelen ember nonverbális kommunikációjára. Sajnos ez nem új élmény a moziban, Szabó István az Ajtó megrendezésekor sem bízott olyan fokon a néző érzelmi intelligenciájában, hogy Emerenc annyira ridegnek és érzéketlennek tűnjön a filmen, mint a Szabó Magda zseniális regényében. A könyvben rengeteget kap és tanul az olvasó, azzal hogy az elsőre szinte gonosznak tűnő idős nőt egy idő után megszereti. A Kódjátszma hasonlóan jó lehetőség lett volna arra, hogy a néző rádöbbenjen: egy elviselhetetlen emberben is meg lehet és kell találni az értékeket.

Hasonlóan érthetetlen a kódfejtő csapat – Alan munkatársainak- viselkedése. Az első időben természeten nem szívlelik a különcnek tűnő, az esetlenül viselkedő Turingot. Aztán egyszer csak megszeretik. Hogy miért és hogyan, az számomra elsikkadt a filmben, vagy benne sem volt. De a kódfejtő csapat felett „uralmat gyakorló” tiszt, Denniston szerepe a legkérdőjelesebb. A katona végtelenül, engesztelhetetlenül, és teljes szívből gyűlöli Alant. Hogy miért, az nem tiszta. Dramaturgiai szempontból ennek csak annyi a haszna, hogy időnként érzéketlen és kemény arcú egyenruhások élén megjelenhessen a kiptrográfusok munkahelyén, és izgalmasnak szánt jelenetben fenyegetőzhessen, hogy börtönbe juttatja Alant, vagy legalábbis kihúzza a talajt a kódfejtő munkája alól.

De a legkínosabb a női főhős, Joan Clarke szerepe. A kódfejtő brigád új munkatárs – egy hozzájuk hasonlóan- zseniális elme és matematikai géniusz után kutat. A felvételi tesztre a lehetséges jelöltek közül utolsónak esik be, egyetlen nőként, a fiatal és szép Joan. A hímsovinizmus átkától nem mentes vizsgáztató természetesen a „Mit keres itt? A titkárnőket egy emelettel feljebb felvételeztetik.”- szöveggel elküldené, de hiába. Előre kiszámítható fordulatként a vonzó, fiatal lány bizonyul a legrátermettebbnek a feladatra. Nem is lenne baj, szívesen néztem volna egy olyan szálát, ahol egy okos nő harcol azért, hogy ne a külsejével, hanem az intellektuális teljesítményével foglalkozzanak. Sajnos ez elmarad, a továbbiakban Joant nem láthatjuk kódot fejteni, de különböző vendéglátóipari egységekben mindig feltűnik, ahogy kedves mosollyal táncol különböző, neki bókoló férfiakkal. Teljesen érthetetlen Alannal való kapcsolata. Az elején afféle „lelki szemetesláda” a férfi mellett, próbál segíteni neki beilleszkedni munkatársai közé. Aztán egy hirtelen fordulattal Alan feleségül kéri, ő pedig igent mond. A néző pedig nem érti, miért. Pár jelenettel később Joan kifejti. Ő sejtette, hogy Alan homoszexuális, nem is szerelemből megy hozzá, hanem mert tudja: mindkettőjüket matematikus, ugyanaz az érdeklődésük, jól tudnak majd beszélgetni. A néző most már végképp nem érti. Egy fiatal, szép, kedves, a férfiak által szinte körülrajongott nőnek ennyi tényleg elég lenne?

A film központi eleme a megfejthetetlennek tartott német kód feltörése. Az munka hosszú ideig nem halad, a nácik valóban feladták a leckét az angol titkosszolgálatnak az Enigmával. Aztán Alan agyában -egy kocsmai évődést halva- fény gyúl. Ha ismerünk olyan szavakat, kifejezéseket, amik biztosan benne lesznek egy üzenetben, akkor már nyert ügyünk van, a titkosított üzenet, félig meddig meg is van fejtve. A jelenetet nézve egy emlék merült fel benne. Pár éve kivettem a könyvtárból egy könyvet a kiptrográfiáról. Nem szakmabelieknek szólt, hanem azt célozta meg, hogy TSZ nyugdíjasok és filozófia szakos bölcsészek is bepillantást nyerjenek a dologba. Nos, annak a könyvek már tizedik oldala előtt le volt írva, hogy egy titkos üzenet megfejtésekor az első lépés végiggondolni: tudunk-e olyan szóról, ami feltétlenül benne lesz a szövegben. Biztos vagyok benne, hogy az Enigma feltörése a valóságban nem ilyen „heuréka” szerű ötlettel történt, és az áttörés nem olyan elgondolások okozták, amit az utca embere (és a mozi nézője) egyből megértene. Vagyis a valóság a filmben biztosan nem működne, vagy csak nehezen működne jól. De ezzel együtt sem tudtam komolyan venni ezt a részt, különösen úgy nem, hogy a német titkosszolgálat túl nagy ziccert adott azzal a szövetségeseknek azzal, hogy minden kódolt üzenet végére odabiggyesztett egy „Heil Hitlert”.

Talán ennél is megbocsáthatatlanabb a szovjeteknek információt kiszivárogtató Peter lebukása. A kódfejtő csapat egy tagja kettős ügynökként az oroszokat is kiszolgálja, azt is megtudják róla, hogy egy bizonyos bibliai idézet alapján készített kód segítségével teszi ezt. Peter íróasztalán, (no nem a világtól elzárt hálószobain, hanem a nyüzsgő munkahelyén lévőn) tárol egy Bibliát, amiben megjelölte a bizonyos részt. A könyv Alan kezébe kerül, és egyből világossá válik, ki az áruló. Nyilvánvaló, hogy nagy ésszel lehet nagyot tévedni, de azért bosszantó, hogy egy kétszeres sakk világbajnok ilyen banánhéjon csúszik el.

A Kódjátszma zárójelenete, a filmben egy ügyesen végigvezetett kérdést hoz elő, azt, hogy a gép mennyire pótolhatja az embert. Alan nem hagyományos kódfejtó módszerekkel akarja megfejteni az Enigmát, azért alkotta meg a számítógép elődjét, mert csak „gép győzheti le a gépet”. A mozi utolsó jelenetében a férfi sírva csókolgatja gépét, amit (vagy akit?) rég elvesztett barátjáról, Christopher-ről nevezett el. Könnyek között beszél arról, hogy csak azért vállalta a kémiai kasztrálást, mert nem bírná ki a szerkezete nélkül.

Játékidő: 114 perc
Megjelenés: 2014.

Néhány kép:

Képek : imdb.com