Yip Man

Színes, hongkongi-kínai akciófilm.

Tartalom, rövid leírás:

Még emlékszem Dr. Molnár Csaba ,,Wing Chun Kung Fu” (1991., magánkiadás) című könyvében Yip mester mozgalmas életére tett utalásokra, amelyek anno megadták a ,,kezdő lökést” ahhoz, hogy behatóbban tanulmányozzam a legendás küzdőstílus-reformer életét. A kedvem ugyan meghozta hozzá a kiadvány, de valami oknál fogva soha nem kerültem kapcsolatba a Wing Chun-nal. Ennek ellenére az érdeklődés és a tisztelet a mesterrel kapcsolatban nem változtak semmit sem az évek előrehaladtával. Úgy gondolom, hogy aki kíváncsi Yip Man valós életútjára, annak számos magyar és külföldi szakirodalom áll a rendelkezésére ahhoz, hogy elkészíthesse a saját összehasonlító kivonatát a trilógiában látottakkal kapcsolatban. A záró epizód alatt már folyamatosan az járt a fejemben, hogy szükség van manapság arra, hogy egy életrajzi dráma valóban életrajzi dráma legyen? Vagy elég előkapni egy jó hírű történelmi szereplőt és maszk nélküli szuperhőst faragni belőle a tömeg legnagyobb megelégedésére? A kritikám tárgya a trilógia első két eleme (a Yip Wilson nevéhez fűződő Yip Man (2008.) és a Yip Man The Legend Of The Grandmaster (2010.)), valamint a történeti előzményként is felfogható Yip Man The legend is born (2010.). Az utóbbi mozit Herman Yau rendező jegyzi az új résszel együtt (Yip Man The Final Fight (2013.)). A részek egymásra épültségét tekintve; nyilvánvalóan egy két rendező által megvalósított quadrológiával van dolgunk, ennek ellenére a kritikámban csupán az első három epizódról szeretnék ejteni pár szót.

A történeti mondanivaló magjának a tálalását Yip Wilson vállalta magára, akit a Flashpoint (2007.) című jól sikerült akciómozival kapcsolatban ismerhet a szélesebb (nyugati) közönség. Herman Yau neve – legalábbis számomra – ismeretlenül cseng, de a látottak alapján ugyanabból a hong-kong-i rendezői iskolából került ki, mint a páros másik tagja. Lényegi különbség a két stílus között – a 3 epizód alapján – fel sem tűnik… Talán csak annyi, hogy Herman Yau egy hangyányit jobban ragaszkodik a kötelekhez, mint Wilson. A kérdés az, hogy például a kötélen függeszkedős bunyójelenetek mennyire férnek bele egy életrajzi drámába? Amikor megláttam Yip Wilson nevét a stáblistán, akkor (a Flashpoint-ból kiindulva) egy picit megnyugodtam, hogy nem egy marionettbábu-bunyókkal tűzdelt valamit látunk majd, hanem azt, amit a készítők megígértek: akció-életrajzi-dráma. Nos, a műfajkeverék belső arányai a részek előrehaladtával folyamatosan eltolódtak a marionett-akciók felé. Sajnos. Amíg Yau egyértelműen akciófilmet forgatott, addig Wilson esetében még beszélhetünk némi műfaji zavarodottságról. A zavarodottság a rendezésben olyan pozitívan hatott az első
rész esetében, amennyire negatívan jött elő a másodikban. Ez a nyugati boxoló elleni harcokban is jól megmutatkozik. Az angol elleni végső harcot egyszerűen kivágtam volna a moziból. Zenit helyett röhej? Olyan – önmaguknak által önmaguknak emelt – koreográfiai falakkal kénytelenek a zeniten megküzdeni a készítők és a nézők is egyaránt, amit a hétvégi anime-sorozatok rajongóinak is csak ímmel-ámmal nyomnak le a torkán. A két év várakoztatás ellenére tartalmi szempontból összecsapottnak éreztem a második részt.

Ha azt vesszük, hogy az előzmény-epizód karakterfejlődése mennyire hasonlít Wilson karakterformálásához, akkor kanyar nélkül – ismeretlenül – egyetlen rendezőnek tulajdonítottam volna mind a három munkát.

A bevezetőben felvetett kérdések továbbra is motoszkálnak a fejemben… Ilyen mértékű történeti hűséggel lehet egy filmet életrajzi drámának titulálni? Egy életrajzi drámába beleférnek a kötélen rángatós boxjelenetek? Szükségünk van egyáltalán jellemfejlődésre és ma már tényleg elegendőek az amerikai chickflick-ek világából visszaköszönő ,,csakmertcsak”-jellegű fordulatok? Talán csak azért gondolkodom el ezen, mert mást vártam a filmtől, mint amit kaptam? Yip mester élete bővelkedett drámai eseményekben és jószerencsés fordulatokban egyaránt, amelyekből vajmi kevés köszönt vissza a nevét viselő moziban. Jelleme és tettei példaértékűek. Kiemelkedő küzdelmi adottságai mellett (amelyeket – többek között – rendőrként is kamatoztatott) a sikerének a legfőbb titka az, hogy minden egzisztenciális nehézsége ellenére meg tudott maradni annak az embernek, amit a Yip Man kung-fu szellemisége ma is magában őriz.

Összességében; a véleményem az, hogy – az első epizódtól eltekintve – egy ,,egyszer nézhetős” kung-fu filmsorozatot kaptunk, amit egy picit méltatlannak érzek a mester nevéhez. Talán azért, mert a forgatókönyv és a rendezés az ember helyett a kung fu-t domborította ki, valamint azt az erőltetett kínai nemzeti propagandát, ahol a főhősnek – kötelező módon – a nemzet ellenfelei felett (jellemzően a Japánok és a nyugatiak) kell erkölcsi és fizikai győzelmet aratnia a mindennapi élet problémái helyett. A rendezők mentségére legyen mondva, hogy ilyen elvárások mellett tényleg nehéz dolog lehet életrajzi drámát készíteni. Ha drámaként vannak elvárásaink a filmmel kapcsolatban, akkor egy Rocky epizódnál többet kapunk a ráfordított játékidőért cserében, de egy átlag romantikus dráma színvonalával (pl.: Jerry Maguire (Cruise, C.G.Junior (1996.))) nem veszi fel a versenyt. Életrajznak pontatlan. Marad a bunyó, de csak akkor, ha az a fránya huzalos marionettbábu-kung-fu nem szúrja még a
szemünket. Dramaturgiáját tekintve magában hordoz minden klisét és közhelyet, amit a kortárs kínai moziktól csak kaphatunk. A sablonhős felveszi sablonharcát a nemzet sablonellenfeleivel, de semmi baj, hiszen a sablonfeszültséget oldják a sablonpoénok. Mintha csak bekapcsolnád a tv-t és bámulnád az aktuális amerikai sablon-sorozat valamely aktuális sablontörténetét. Ugyanaz a történet, csak kínai verzióban.

Szerző : Kálmánczhey Tamás

Rendező: Wilson Yip
Forgatókönyvíró: Edmond Wong
Zeneszerző: Kenji Kawai
Operatőr: Sing-Pui O
Producer: Bak-Ming Wong
Vágó: Ka-Fai Cheung

Játékidő: 106 perc
Megjelenés: 2008.