Maradj! (Stay)

Színes, amerikai filmdráma.

Tartalom, rövid leírás:

Marc Forster 2005-ös „Maradj!” c. filmje méltatlanul elhanyagolt és alulértékelt, kényszert éreztem arra, hogy írjak róla, pedig még klasszikusnak is mondható lenne, de mivel a rendező úr rendkívűli módon csavarja a dolgokat, néhol még túl is bonyolítja, az átlag nézőnek túl nehéz filmnek tűnhet. És valóban, a „Maradj!” egy hihetetlenül nehéz film, de ez az, ami kiemeli a műfajából.

A vizuális stratégia az alkotásban olyan finom, hogy könnyen el lehet siklani felette, pedig ez tartalmazza a nyomot a film titkához. Le fogom írni a stratégiát, de nem a titkot. Ez magában foglalja az átmenetet az egyik vágástól a másikba, néhány finom, merész, mindegyik olyan mozgékony, hogy nem mindig vagyunk biztosak abban, mit is látunk. Egy kameramozgásban például, egy elem az egyik vágásban a következő teljes jelenetévé válik, de nem mint egy közelkép, hanem mint egy új helyszín.

A stratégia nincs aláhúzva. A film könnyed és gyors a vágásokat illetően, és biztos vagyok benne, hogy a film újbóli megtekintése után több átmenetet is fel lehetne fedezni. A modern filmek díszes munkáihoz hozzászokva úgy gondolhatjuk, hogy Forster, operatőr Roberto Schaefer és a vágó Matt Chesse szimplán felvágnak: rengeteg vizualitás virágzik jelentés nélkül a filmekben és láthatunk több tucatot, talán százat, Tony Scott „Domino”-jában.
Igaz, stílusosak és tempósak, de a „Maradj!”-ban a vizualitások döntő szerepet játszanak a film szempontjából és mindenképpen a jelentésében is.

A közönség nem mindig figyeli a stílusokat, vagy talán észreveszik őket passzívan, nem kérdezve, milyen funkciót szolgálnak. Lehetséges, hogy egy Ozu filmet megnézve nem vesszük észre, hogy soha nem mozgatja a kamerát. Egy Fred Astaire klip közben lehet, nem vesszük észre, hogy mindig teljes keretet mutat hosszú ideig. Amit Forster csinál ebben a filmben, hogy azt a látszatot kelti: a filmet két szinten nézzük, bár a mélyebb szintet nehezebb észrevenni.

Annyi minden történik a történet felszínén, hogy teljesen részt veszünk benne és Forster, kiindulva a korábbi alkotásaiból, a „Szörnyek keringő”-jéből és az „Én, Pán Péter”-ből, örül is, ha ez megtörténik. A másik szint eltűnik az árnyékokban. Időnként előtör egy vizuális meglepetéssel, aminek van logikai magyarázata; a hőse besétál az ajtón például és úgy tűnik, a víz alatt van, aztán rájövünk, hogy egyszerűen csak besétált egy szobába, ahol az egyik fal egy hatalmas akvárium.

Henry azt hiszi, a vak sakk játékos az apja, de Henry nyilvánvalóan megőrül. Henry randizgatott párszor egy Athena (Elizabeth Reaser) nevű színésznővel. Sam meglátogatja az egyik próbáján, ahol a nő a Hamlet-ben játszik. Női Hamlet? Nem, „Én csak a szövegeket mondom. Opheliát játszom”.

A férfi követi őt a csigalépcsőn, majd elveszti. Érdekes, ami ezután történik.

Amikor a film véget ér és tudjuk, amit tudnunk kell, megérdemel pár gondolatot. A vége egy magyarázat, de nem megoldás. Egy megoldáshoz vissza kell gondolnunk az egész filmre és most a vizuális stílus tájékoztató jellegűvé válik. Ez annak a módnak az illusztrációja, hogy az élet lényegét, vagy anyagait lehet alakítani a pillanat céljáért.

A film felületi története sokkal érdekesebbé válik, mint előtte, mert többet tudunk róla. Ez a forma és tartalom jelent valamit. Egy feljegyzés arról, hogyan kezeljük az élet alapvető eseményeit, feltételekké alakítva őket amiket meg tudunk érteni: Feltételek, mint, amit tettünk és, amit tettek és, amit tettünk utána, mind elrendezve. Tehát úgy látjuk, hogy talán vezet valahova. Talán nem. De az elme egy gép, ami így láttassa velünk.
Ellenkező esetben minden esemény forma nélküli lenne és így értelem nélküli. És milyen kétségbeesetten kell hogy legyen egy forma és értelem…

Pontszám: 10/9

Szerző : Szabó Bálint

Rendező: Marc Forster
Forgatókönyvíró: David Benioff
Operatőr: Roberto Schaefer
Jelmeztervező: Frank L. Fleming
Producer: Eric Kopeloff, Tom Lassally, Arnon Milchan
Látványtervező: Kevin Thompson
Vágó: Matt Chesse

Játékidő: 99 perc
Megjelenés: 2005.

Néhány kép:

Képek : port.hu