Psycho
Fekete-fehér, amerikai thriller.
Tartalom, rövid leírás:
Próbáltam ezt a kritikát rövidre fogni, de egyszerűen nem sikerült. Egy ilyen mesterművet nem lehet pár mondatban összefoglalni…
Hosszú ideje készülök már arra, hogy írjak a Psycho-ról. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz, de valamiért szinte rettegtem tőle, nem mintha nem találnám Hitchcock egyik leghatásosabb filmjének. Most mégis rávettem magam, újranéztem, tehát akkor kezdjük…
„Nem az üzenet volt, ami lelkesítette a közönséget, sem a nagyszerű előadás… a tiszta film, ami vonzotta őket.”
Mondta Alfred Hitchcock Francois Truffaut-nak a „Psycho”-ról, hozzátéve: „ez a filmesekhez tartozik, hozzád és hozzám.” Hitchcock szándékosan akarta a „Psycho”-t olcsónak és kizsákmányolónak beállítani. Nem a szokásos drága stábtagjaival forgatta a filmet (akik épp befejezték az „Észak-Északnyugatot”), hanem azzal a stábbal, aki a televíziós sorozatát készítette. Fekete-fehérben filmezte. Hosszú szakaszok, párbeszédek nélkül. A költségvetése 800,000 dollár, olcsó volt még a ’60-as évek szabványaihoz képest is; a Bates Motel és a ház az Universal hátsó részében volt felépítve. A „Psycho”-nak több közös vonása van a kisebb noir filmekkel, sem mint az olyan elegáns Hitchcock alkotásokkal, mint a „Hátsó ablak” vagy a „Szédülés.”
De mégis egy Hitchcock film sem volt ekkora hatással a közönségre. „Én irányítom a nézőket,” mondta a rendező Truffaut-nak könyv-hosszúságú interjújában. „Talán azt mondod, úgy játszom velük, mint az orgonista.” Ez volt a legsokkolóbb film, amit az eredeti közönség tagjai valaha láttak. „Ne mondja el a meglepetéseket!” mondták a reklámok, és egy moziőrült sem számított azokra a meglepetésekre, amit Hitchcock tartogatott a tarsolyában. A látszólagos hősnő, Marion Crane (Janet Leigh) meggyilkolása, alig a film egy harmada után, és Norman anyjának titka. A „Psycho”-t úgy reklámozták, mint William Castle kizsákmányoló thrillereit. „Szükséges hogy a „Psycho”-t a legelejétől lássa!” Hitchcock ezt rendelte el, kifejtve, „a későn érkezők várták volna, hogy lássák Janet Leigh-t miután már eltűnt a történetből.”
Ezek a meglepetések mára már széles körben ismertek, mégis a „Psycho” továbbra is egy ijesztő thrillerként dolgozik. Ez nagyrészt Hitchcock művészete miatt van, ami két okból nem annyira nyilvánvaló: A Marion Crane sztori felépítése, és a kapcsolat Marion és Norman Bates (Anthony Perkins) között. Mindkét elem működik mert Hitchcock teljes figyelmét és képességét annak szenteli, hogy úgy kezelje ezeket, mintha az egész filmre lettek volna kidolgozva.
A felépítés egy témát követ, amit Hitchcock újra és újra használ: az átlag ember bűnösségét csapdába esve egy bűnügyi helyzetbe. Marion Crane ellopja a 40,000 dollárt: egy ártatlan ember bűnözésbe esve. Először a délután folyamán látjuk őt egy kopott hotelszobában az elvált szeretőjével, Sam Loomis-al (John Gavin). Nem tudja elvenni a nőt a rá váró tartásdíj miatt; titokban kell találkozgatniuk. Mikor a pénz feltűnik, kapcsolódik egy nyomulós ingatlan ügyfélhez (Frank Albertson), aki célozgat rá, hogy ennyi pénzből Marion összes gondja eltűnhet. Tehát Marion indítéka a szerelem.
|
Ez teljesen elegendő felépítés egy 2 órás Hitchcock történethez. Soha egy percre nem érezzük, hogy az anyagi gyártás félrevezet minket. És, ahogy Marion menekül Phoenix-ből Sam szülővárosába, Fairvale-be, Kaliforniába, kapunk egy másik kedvenc Hitchcock védjegyet, a rendőröktől való paranoiát. Egy autópálya-rendőr (Mort Mills) felébreszti, ahogy az útszélen alszik kocsijában, kérdezősködik és majdnem látni a borítékot benne a lopott pénzzel. Ezután becseréli kocsiját egy másik államból való rendszámtáblával, de a boltnál újra feltűnik ugyanaz a rendőr, járőrkocsijának dőlve, karba tett kézzel, bámulva a nőt. Minden egyes alkalommal a néző azt hiszi, ez a történeti felállás egészen a film végéig menni fog. Rémülten, elfáradva, talán máris megbánva lopását, Marion egyre közeledik Fairvale-hez, de egy nagy vihar lelassítja. Betér a legközelebbi motelba, ami a Bates Motel, és elkezdődik rövid, végzetes társulása Norman Bates-el. Itt újra Hitchcock gondosan kidolgozott jelenetei és párbeszédei rávesznek minket, hogy Norman és Marion lesz a fő játékosa a film hátralévő részében. Ezt teszik hosszú beszélgetésük során is Norman „szalonjában”, ahol vad kitömött madarak vannak jelen, készen arra, hogy lecsapjanak és elfogják a zsákmányt (Helló, 1963-as „Madarak”!). |
Marion meghall egy beszélgetést Norman és az anyja között, ahol a nő elég éles hangon beszél a férfival, ezért finoman azt javasolja, hogy Norman-nek nem muszáj ebben a zsákutcában maradnia, egy útszéli motelban.
Törődik Norman-el. Ez rávezeti Marion-t arra is, hogy újragondolja tetteit. Ez megérinti a férfit. Annyira megérinti, hogy fenyegetve érzi magát az érzései által. És ezért muszáj megölnie a nőt.
Mikor Norman Marion után kémkedik, Hitchcock azt mondta, a nézők legtöbbje Peeping Tom viselkedését látták ebben. Truffaut megállapította, hogy a film nyitánya, Marion-t látva melltartóban és bugyiban, hangsúlyozza a későbbi kukkolást. Fogalmunk sincs, hogy gyilkosság van készülőben.
Látva a híres zuhanyzós jelenetet most, több dolog is kitűnik. Ellentétben a modern horror filmekkel, a „Psycho” soha nem mutatja a kést, ahogy a testet érné. Nincsenek sebhelyek. Van vér, de nem több liter. Hitchcock fekete-fehérben filmezte, mert úgy érezte a közönség nem bírta volna a sok vért színesben (az 1998-as Gus Van Sant remake kifejezetten megtagadja ezt az elméletet). A vagdalkozást Bernard Herrmann filmzenei akkordjai helyettesítik a hátborzongató hanghatásokkal. A záró vágások nem grafikusak, de szimbolikusak, ahogy a vér és a víz lefolyik és a kamera közelképre vág, az azonos méretű Marion mozdulatlan szemgolyóira. Ez továbbra is az egyik leghatékonyabb gyilkosság a film történetében, ami arra utal, hogy a szituáció és a művészet sokkal fontosabb, mint a grafikai részletek.
Perkins hátborzongató munkát végez Norman összetett karakterével, a teljesítménye mérföldkővé vált. Perkins megmutatja, hogy van valami alapvető gond Norman-el, de mégis benne van egy fiatalember kedvelhetősége, kezeit a farmerzsebeibe téve, a verandán állva, vigyorogva. Csak, ha a beszélgetés személyessé válik, akkor kezd el dadogni és inkább kerülné az embereket. Eleinte az együttérzésünket idézi, ahogy Marion-ét is.
A főhősnő halálát Norman aprólékós takarítása követi, hogy elrendezze a tett színhelyét. Hitchcock alattomosan helyettesíti a főhöst. Marion halott, de most (nem tudatosan, hanem egy mélyebb helyen) azonosulunk Norman-el. Nem azért, mert bárkit is meg tudnánk ölni, hanem mert, ha megtesszük, felemésztene minket a félelem és bűntudat, ahogy őt is. A jelenet egy mesteri vágással végződik, ahogy Bates betolja Marion kocsiját (a testével és a pénzzel együtt) a mocsárba. A kocsi süllyed, majd megáll. Norman feszülten figyeli. A kocsi végül eltűnik.
Elemezve az érzéseinket, rájövünk, hogy mi is akartuk, hogy elsüllyedjen az a kocsi, ahogy Norman is akarta. Mielőtt Sam Loomis újra feltűnik, összeáll Marion testvérével, Lila-val (Vera Miles), hogy megkeressék őt, a „Psycho”-nak új főhőse van: Norman Bates. Ez az egyik legvakmerőbb húzás Hitchcock-tól, hosszú gyakorlás után, hogy vezetni és manipulálni tudjon minket. A film többi része hatékony melodráma, és van két hatásos sokk. A magánnyomozó Arbogast (Martin Balsam) meggyilkolásánál a rendező egy hátulról való vetítést használ, hogy úgy tűnjön, követjük őt lefelé a lépcsőn. És Norman anyjának a titka is kiderül.
A figyelmes nézőkre azonban vár még egy „meglepetés”. Ez az a rejtély, hogy Hitchcock miért rontja el a mestermű végét egy jelenettel, amely groteszk módon nem illik oda?!
Miután a gyilkosságokat megoldották, van egy megmagyarázhatatlan jelenet amely alatt a pszichiáter (Simon Oakland) hosszadalmas előadást tart a túlélőknek Norman pszichopata viselkedését illetően. Ez az a csalódás, ami majdnem paródiába ment át.
Ha elég bátor (no meg szakképzett) lennék ahhoz, hogy újravágjam Hitchcock filmjét, csak az orvos első magyarázatát hagynám meg Norman kettős személyiségével kapcsolatban: „Norman Bates többé nem létezik. A kezdettől fogva csak félig létezett. És most, a másik énje teljesen átvette az irányítást, talán örökre.” Aztán kivágnék minden mást, amit a pszichiáter mond és Norman-re ugranánk, ahogy be van takarva, miközben az anyja hangján beszél („Szomorú ha egy anyának olyanokat kell mondani, amik elítélik a saját fiát…”).
Ezekkel a módosításokkal, úgy gondolom a „Psycho”-t szinte teljesen tökéletessé lehetett volna tenni. Soha nem találkoztam egyetlen meggyőző véleménnyel, ami védi és alátámasztja, amit a pszichiáter össze-vissza fecseg; Truffaut tapintatosan kerüli is ezt a híres interjúban.
Ami a „Psycho”-t halhatatlanná teszi, mikor sok filmet már a stáblista kezdetével félig elfelejtünk, hogy ez közvetlenül a félelmeinkhez csatlakozik. Félelmünk attól, hogy hirtelen felindulásból bűncselekményt követünk el, félelmünk a rendőrségtől, félelmünk, hogy egy őrült áldozatává válunk, és persze a félelmünk attól, hogy kiábrándítjuk az édesanyánkat.
Pontszám: 10/10
Szerző : Szabó Bálint
Rendező: Alfred Hitchcock
Író: Robert Bloch
Forgatókönyvíró: Joseph Stefano
Zeneszerző: Bernard Herrmann
Operatőr: John L. Russell
Vágó: George Tomasini
Játékidő: 104 perc
Megjelenés: 1960.
Néhány kép:
Képek : port.hu
- Inkább nem
- Talán
- Nem rossz
- Elmegy
- Jó
- Tetszik
Foxx.hu - Egyedi filmes pólók és egyéb ajándéktárgyak